4. rész

Már három nap telt el azóta, hogy Michael hatására Luket is kirúgták a könyvtárból, és azóta nem is beszéltek. Luke egyébként őszintén nem bánta. Teljes szívével azt gondolta, hogy Michael idegesítő volt (amit persze részletesen ecsetelt Calumnak, mikor aznap felvette az épület előtt).

"És aztán azt mondta, örvendek a találkozásnak, Vak." Mérgelődött Luke, beleszippantott az üdítős dobozába.

"Tudom Luke, már kismilliószor elmondtad." Motyogta Calum, levette magát barátja mellé a kanapén.

Calum és Luke vettek együtt egy aranyos kis apartmant együtt, még öt hónapja. Már rájöttek, hogy így egyszerűbb lesz, mivel amúgy is Calumnak kellett mindenfelé elvinnie. Luke kissé sokat beszélt róla (oké, nagyon sokat), mégis volt valami idegesítően érdekes a fiúban. Luke ugyan nem tudta mi az, de elhatározta, hogy ki fogja deríteni. 

Hallotta, hogy Calum megköszörüli a torkát, mielőtt folytatta.

"Találd ki, hogy kit hívtak meg a péntek esti bulira." Luke szinte már hallotta Calum arrogáns vigyorát.

"Jó neked." Vonta meg a vállát Luke, azzal megitta a gyümölcslét és a dobozt a földre dobta.

"Oh igen, az!" Kiáltott fel Calum. "És neked is jó, mivel velem fogsz jönni!"

"Nem." Válaszolta Luke balta arccal. 

"Miért nem?" Kérdezett vissza, lebiggyesztve alsó ajkát.

"Egy részt azért, mert vak vagyok. Másodszor is, nem fogok bemenni egy emberekkel teli házba, ahol részeg gólyák vannak és fű szaguk van. Ez nem éppen a szórakozás megtestesülése számomra."

"Annyira ünneprontó vagy, Luke." Karolta át barátját Calum. "Itt van a legjobb barátom, meghívták egy remek buliba és mindössze itthon akar ülni és szomorkodni."

"Én nem szomorkodom." Morogta, már belefáradt a témába.

Calum megforgatta szemét, majd felállt a kanapéról.

"Mindenesetre, akkor is jössz." Mondta, mielőtt elhagyta a szobát.

************

Calum partiközleménye után Luke már csak erről hallott. Így, hogy elkerülje a folyamatos körbeugrálást úgy döntött, hogy elmegy a könyvtárba.

"Hé, Vak." Ütötte meg a fülét az ismerős, idegesítő hang.

"Ne hívj így." Nyögte felemelve a fejét az asztalról.

Hallotta, hogy egy széket kihúznak mellette, mire felnyögött, tudván, hogy Michael egyáltalán nem tervezte, hogy korán el fog menni. 

"Akkor, mi a neved?"

"Hagyj magamra."

"Oké Hagyj Magamra, akkor miért jössz ilyen sűrűn a könyvtárba?"

"Hogy megszabaduljak az idegesítő pöcsöktől, mint te." Morogta Luke mielőtt megragadta a botját a szék mellől, hogy felálljon vele.

Michael azonnal felugrott a székről, hogy egyik kezét vállára helyezze.

"Kérlek, ne menj. Sajnálom, hogy idegesítő vagyok, kíváncsi és csak basztatlak, de még mindig te vagy az egyetlen akivel tudok beszélni."

Luke egy pillanatra csendben maradt, mielőtt felsóhajtott és visszaült a székre.

"Akkor nem igazán lehetnek barátaid." Motyogta Luke.

"Nem, nincsenek." Vigyorgott Michael.

**********

"Nevetséges vagy, Michael." Mosolyogta Luke a fejét rázva.

"De komolyan mondom! A mellei abnormálisan nagyok!"

"Kussolj. Biztos, hogy most ott ül a legelső asztalnál!" Sziszegte Luke halkan, nem igazán tudta visszatartani a kuncogást.

"Nem kell aggódnod. Valami kislánynak segít a gyerekosztályon." Mosolyogta Michael. "És amúgy sem hallana a legelső asztaltól sem. Legalább egy millió éves!"

Luke halkan nevetett, beletúrt kócos hajába. Már egy jó idő eltelt mióta bárki (Calumon kívül) ki tudott belőle csikarni egy mosolyt, főleg pedig meg tudta nevettetni.

Az utóbbi napokban Luke és Michael sok időt töltöttek együtt a könyvtárban. És éppen annyira, amennyire nem akarta elismerni, annyira élvezte Michael társaságát, de még mindig idegesítő volt.

"Mit hallgatsz?" Kérdezte Michael, állát kezére támasztotta.

"Zenét."

Michael felnyögött, a kapucniját a fejére húzta. 

"Most komolyan visszatérünk erre a szintre?" Duzzogta.

Luke mindössze egy mosolyt engedett megjelenni ajkain.

"Ed Sheerantól a Bloodstream-et." Kezdte, felajánlva Michaelnek az épp nem fülében lévő fülhallgatóját.

Michael elvette azt, s a fülébe dugta. Egy kis idő eltelt már, míg Luke lejátszási listáját hallgatták, egyikőjük sem beszélt. 

"Döntöttem." Kezdte Michael, azzal pedig mindkettejük füléből kivette a fülhallgatót a szám közepén. Luke grimaszolt, ahogyan elvették tőle a hőn szeretett zenéjét, de meg sem próbálta visszaszerezni azt. 

"És mi az?" Kérdezte lehúzva a pulóvere ujját a bütykeire, majd ökölbe szorította kezeit, hogy megtartsa az anyagot. 

"Nem is vagy te olyan seggfej. Gratulálok." Mosolygott Michael összeborzolva Luke haját.

Luke felnevetett, majd elhessegette Michael kezeit a fejétől.

"Miért mondod ezt?" Kérdezte kíváncsian.

"Azt mondják, hogy a lejátszási listád definiálja, hogy ki is vagy valójában. Úgyhogy eldöntöttem, hogy te valójában csak megpróbálod faszfejnek mutatni magad, mert nem akarsz embereket közel engedni magadhoz." Mondta beállítva a kapucniját. Luke felmordult és megrázta a fejét.

"Nem igaz! Annyira idegesítő vagy!" Védekezett kezeit összefonva a mellkasa előtt. Kinyújtotta kezét, hogy megragadja a botját az asztal mellől és erősen megmarkolva azt felálljon.

"Látod! Most is ezt csinálod!" Sóhajtott felállva és követve a szőke fiút.

Kibotorkált a könyvtárból, Michael pedig szorosan követte. "Mit csinálok?" Csattant fel Luke, bizonytalanul fordult meg, hisz valójában nem tudta szemben áll-e Michaellel, vagy nem.

"Ellöksz magadtól." Csattant fel Michael is, bár váratlanul.

Mindketten csendben maradtak. Luke felsóhajtott, mielőtt felsóhajtott, de nem ment tovább az ajtó felé.

"Nem fog működni, ugye tudod?" Mondta Michael, hangja már lágyabb volt, mint az előbb.

"Mi nem fog működni?" Kérdezett vissza Luke, de nem fordult felé.

"A próbálkozásaid, hogy eltolj magadtól. Nem adom fel olyan könnyen." Mondta Michael gyengéden, kezét Luke vállára helyezte. 

Lassan megfordult, hogy újra Michaelre nézzen. 

"Akkor, azt hiszem, hogy keményebben kell próbálkoznom." Vigyorgott.

3. rész

"Te most komolyan egy amolyan apai viccet sütöttél el?" Morgott Luke.

Michael felnevetett és vállat vont, bár elfelejtette, hogy Luke ezt nem láthatja.

"Miről beszélsz? Ez egy klasszikus!" Horkant fel, mivel elért egy "Sssssh"-t a könyvtárostól.

Luke hirtelen azon kapta magát, hogy mosolygott, majd gyorsan vissza is váltott az előző mogorva arckifejezésére. Ez a kölyök idegesítő. A szőke hajú fiú megköszörülte a torkát, majd a másik fülhallgatóját is behelyezte, megpróbálta kizárni Michael beszédét. Még mindig hallotta, hogy valamiről zagyvált neki, de úgy tett, mintha nem figyelne.

"És olyan őrültségnek hangzik, hogy ilyen hirtelen----" És még csak ekkor vette észre, hogy Luke mindkét fülhallgatóját használta, így összecipzározta a száját. "Figyelsz rám egyáltalán?"

"Nem."

Ekkor egy kisebb csend állt be, mielőtt Luke érezte, hogy az egyik fülhallgatóját kivették a füléből, Michael tette azt a fülébe és fel-le rázta a fejét.

"Te meg mit csi---"

"All Time Low-t hallgatsz? Imádom őket!"

"Add ide a---"

"Oh calamity! It's such a shame that we----"

Énekelt Michael teli torokból, ezzel elérve, hogy az idős könyvtáros nő asztalától hozzájuk lépjen.

"Megkérném önöket, hogy távozzanak." Csipogta keserű hangján, ezzel egy nagy özönvíznyi megkönnyebbülést Lukera szabadítva.

"Hallottad a hölgyet, Michael." Mondta önelégülten.

"Mindkettejüket." Sziszegett a nő, mitől a szőkének még az álla is leesett.

"Micsoda? De én nem is---"

"Hallottad a hölgyet, Vak." Cincogta Michael, az önelégültség hangjában vetekedett Lukeéval.

Még mielőtt ráeszmélhetett volna, Michael máris felhúzta a székről a lábaira.

"Jézusom Michael, még mindig vak vagyok!" Csattant fel elvéve a botot, amit a másik fiú odanyújtott neki. Még hallotta, hogy Michael motyog valamit, miközben kisegítette a könyvtárból, majd le a lépcsőkön.

"Szóval." Sóhajtotta Michael. "Nem akarsz enni valamit?"

"Most viccelsz velem? Először elveszed a fülhallgatómat, utána kirúgatsz a kibaszott könyvtárból, most meg el akarsz vinni ebédelni?" Füstölgött Luke, arca kezdett vörösödni.

Michael vállat vont, majd elővette a kulcsait. "Akkor találd fel magad."  Motyogta. Luke még hallotta lépéseit távolodni, ahogy autójáig sétált, de mielőtt beszállt volna utoljára visszafordult a szőke fiúhoz.

"Jó volt találkozni veled, Vak."

2. rész

A következő nap Lukenak végre sikerült meggyőznie Calumot, hogy hagyja ott egyedül a könyvtárnál. Vonakodva ugyan, de beleegyezett a feltételekkel, hogy nem hagyhatja el az épületet anélkül, hogy szólna neki. Néha Calum igazán úgy viselkedett mint az apja, és nem a legjobb barátja. Luke szokásos helyére, a könyvtár hátsó részébe indult, mely igazából pár könyvespolc mögött volt eldugva.

Miután átbotladozott a polcok közt a botjával valami kemény anyagba ütközött. Azonnal felismerte, hogy egy asztallal állt szemben, így kihúzott egy széket és lehuppant rá.

Halkan felsóhajtott, mielőtt a zsebében megkereste volna a telefonját és kihúzta volna azt a fülhallgatóival együtt, majd mindkettőt a fülébe illesztette és rányomott a lejátszás gombra, teljes hangerővel hallgatva a zenét. Letette a fejét a hűvös falapra, s lehunyta a szemeit.

...

Még mielőtt elaludhatott volna egy óvatos érintést érzett a vállán. Azonnal felkapta a fejét. Kivette a fülhallgatóit és elfordította a fejét, bár fogalma sem volt, hogy merre van az a valaki, aki megbökte.

"Uh, igen?" Kérdezte zavartan, nem volt biztos benne, hogy egyáltalán szemben van-e vele.

"Szia, öhm, én voltam az, aki beléd rohant tegnap. Nagyon sajnálom." Szólt az ismerős hang, hangszínén érezhető volt, hogy elpirult.

Bólintott. "Rendben van." Motyogta halkan újra az asztal felé fordulva.

Mozgolódást hallott, majd a szék nyikorgását a padlón, ahogyan valaki kihúzta azt. Tudta, hogy az a valaki úgy döntött, hogy leül, ő pedig úgy, hogy figyelmen kívül hagyja.

Utálta a szociális szituációkat.

Visszatette az egyik fülhallgatóját és újra a lejátszásra kattintva remélte, hogy az a valaki majd csodával határosan eltűnik. De mégis, egy igen hosszú csend után a hang megszólalt.

"Szóval, mit hallgatsz?"

"Egy zenét." Mondta fapofával reménykedve abban, hogy ezzel majd elijeszti.

"Kitől?"

"Egy bandától."

"Melyiktől?"

"Miért érdekes ez egyáltalán?"

Hallotta, hogy a fiú sóhajtott. Megint eltelt egy hosszabb csend, mire egyikőjük újra megtörte a kínzó csendet.

"Miért van rajtad napszemüveg? Itt olyan sötét van." Kérdezte a hang kíváncsian.

"Vak vagyok."

Aztán egy kínos csend állt be. Talán az, hogy vak elijesztette a furcsa fiút és nem akar majd vele többé szóba állni.

"Örvendek a találkozásnak Vak, a nevem Michael."

I'll keep you safe, just wait and see

Sziasztok! Nos, most nem a következő résszel jöttem, de holnap ígérem azt is igyekszem majd hozni! Ez egy oneshot fordítása, amit a napokban rengetegszer elolvastam, szerintem nagyon aranyos. Jó olvasást kívánok!

Michael sosem tudta átérezni, hogy milyen borzasztó érzés volt valakinek, ha a szerettét elrabolták, míg meg nem történt vele. Végre megértette a fájdalmat valaki szemében, mikor kiderült, hogy szerettét valaki fogságban tartja, s esetleg meg is ölheti. De, nem hagyhatta, hogy ez legyengítse, tartania kellett a fejét. Vissza kellett szereznie az ő Lukeját, biztonságban kellett tudnia. Luke mindig tudta, hogy mit kell tennie ilyen szituációkban, hiszen Michael mindig elmagyarázta neki. De sosem gondolt arra, hogy valójában szüksége lesz az információra.

Michael úgy 10 óra környékén kapta a hívást, két órával Luke eltűnése után. Az a tanár hívatta, akivel első órája lett volna, miszerint nem jelent meg a tanításán. Michael nem emlékezett rá, hogy Luke rosszul lett volna reggel, hiszen csak három órával korábban látta. Szemöldökét ráncolva bólogatott Caverly professzor szavait hallgatva, közben persze húzta száját. "Majd hívom, ha tudom, hogy mi történik. Köszönöm, hogy szólt. Szép napot önnek is, professzor." Mondta kedvesen, hátradőlt székében.

Miután letette a telefont úgy döntött, hogy felhívja Luket, talán mégsem érezte jól magát, miután ő elment dolgozni, nem? Biztosan így volt.

Sajnos, a helyzet véletlenül sem ez volt. Michael már négyszer tárcsázta a számot, de egyenesen a hangpostára irányította. Furcsa volt, hisz Luke mindig felvette a telefont, állandóan fel volt töltve, akkor miért kapcsolja a hangpostát? Michael egy bólintással nyugtázta a dolgot, talán csak kikapcsolta a telefonját és lefeküdt aludni.

Dél körül kapott egy ismeretlen számról való hívást. Elhúzta a száját, majd a füléhez emelte a telefont és megnyalta ajkait, mielőtt megszólalt. "New York Rendőrség, Michael Clifford alezredes beszél, mi a probléma?" A szívszaggató zajtól a vonal másik végéről még a lélegzete is elakadt. Felismerte azt a hangot. Luke volt az.

"M..Mikey.." Nyöszörgött Luke a telefonban, ahogy fogva tartói egy sárga jegyzettömböt tartottak arca elé, valamint fegyvert a halántékához. "Hercegnőm!" Állt fel azonnal Michael, megfordult és hátát lassan az asztalnak döntötte. Természetesen meg volt ijedve, de nyugodtnak kellett maradnia. Ha nyugodt marad, talán Luke is. "Édesem mi történik?" Kérdezte halkan, próbálta rejteni a pánikot hangjában, ahogy felnézett az üvegablakra, hogy intsen Calumnak és Ashtonnak, jöjjenek be az irodájába.

Luke megeresztett egy elfojtott zokogást, próbálta összeszedni gondolatait, s elolvasni a szöveget, ellenben a férfi egyre erősebben nyomta a fegyvert halántékához. "Olvasd!" Kiabált az ismeretlen hang, melyre Luke összerezzent, s aprót bólintott. Lassan megnyalta száját, olvasni kezdett "H...Hagyj a Pokol Konyhája minden sarkában egy táskát... 2000 dollárral naplementéig, vagy..." A szőke fiú szemei elkerekedtek, újabb zokogást fojtott el, miközben olvasott. Michael szorgosan jegyzetelte, amit mondott, idegesen rágta ajkait, mielőtt lágyan megszólalt. "Vagy mi, hercegnő?"

"Ő...Ők megölnek..." Volt minden, mit válaszolt, mielőtt a vonal megszakadt. Michael felpillantott a két egyenruhás fiúra, kik az irodájába léptek. "Szükséged van valamire, Mike?" Szólalt meg Ashton azon az erős ausztrál akcentusán, egy kis gödröcske jelent meg arcán. Calum csendben maradt, figyelték, ahogy főnökük próbálja leküzdeni a stresszt. Michael kezei agresszíven túrtak hajába.

Egyáltalán nem bízott hangjában, így átadta Ashtonnak a jegyzetfüzetet, melybe mindent leírt. “Szólok egy osztagnak.” Mondta Calum halkan, mihelyst elolvasta a papírt, s Ashtonnal együtt bólintottak.

Később, még aznap délután Michael, Ashton és Calum, egy csapattal lerakták a készpénzes táskákat az étterem négy szegletére, most pedig csak várniuk kellett a személyre, ki majd felveszi azt.

Michael hunyorgott, mikor meglátta a fekete kapucnis férfit, ki körbenézett, mielőtt felvette a táskát. Michael kiszállt az autóból, halkan csukta be maga mögött az ajtót és kezét a fegyverére szorította az övén. "Rendőrség kezeket fel és dobja el azt a táskát!" Kiáltotta, melytől az ismeretlen férfi azonnal ráhúzta kabátját a táskára és rohanni kezdett, Michaellel szorosan a nyomában. Miután utolérte megragadta a férfi bicepszét, arccal előrefelé nyomta a falnak. "Futás a zsaruk elől nem elég okos döntés, haver. Talán azt hiszed gyors vagy, de mi mindig gyorsabbak leszünk." Motyogta, ahogy bilincsbe verte a férfit, lehúzta a kapucnit a fejéről. A férfi semmit sem mondott, ami kissé sokkolta, de legalább volt egy góljuk, ami elvezethette az ő kis angyalához.

Két nap telt el, s Michael még mindig nem aludt. Nem hagyta el a rendőrkapitányságot, de valamit mégs csinált. A névtelen telefonáló után nyomozott, míg végre sikerült rájönnie, hol tartják fogva Luket. Tudta, hogy még életben volt, hisz többször is kapott hívásokat tőle az elmúlt napokban.

Azonnal össze is szedett egy csapatot, majd elindultak.

Egy ideig vezetniük kellett, de végül meglátták az elhagyott repülőteret. Biztosnak kellett lennie abban, hogy fegyvere be volt töltve, a bilincsek az övén voltak. Ashton leparkolta az autót, majd azonnal ki is szálltak Michaellel. Calum és Niall pedig egy másik autóból. Micheal nagy levegőt vett, megnyalta a száját, miközben egy csapattal a bejárat felé indultak. Michael kihúzta pisztolyát az övéből miközben beléptek fegyvereket a földre szegezve, átfésülték a szemükkel az egész területet. "Ne kezeld ezt az ügyet személyesként, ha elsőnek találsz rá az emberrablóra, Mikey. Ne tegyél semmit, ami miatt bajba kerülhetsz." Mondta Niall halkan, szeme egy ajtón állapodott meg, mely elég ütött-kopott volt. Niall gyengéden oldalba bökte Michaelt és Ashtont, az ajtó felé biccentett. Mindannyian bólintottak, az ajtóhoz lépkedtek a fegyvereiket még mindig a földre szegezve. Michael motyogva számolt vissza. "Öt, négy, három, kettő, egy..." Azzal be is rúgta az ajtót. "Rendőrség, fel a kezekkel!" Kiáltotta Calum, mindannyian felemelték fegyvereiket az emberre, ki egy pisztollyal és kulcsokkal állt a kezében, egy ajtó előtt állt. Biztos hogy ott volt Luke, Michael érezte. Mielőtt bármit is tehetett volna Calum és Ashton már bilincsbe fogták a férfit, Niall pedig kitépte a kulcsot a kezéből, Michaelnek dobta, ki könnyedén elkapta.

Michael lassan indult el az ajtó felé, kinyitotta azt, mikor is egy elfojtott sikolyt hallott. Luke. Luke életben volt! Gyorsan kinyitotta az ajtót, fegyverét felemelte, körbenézett a kis szobában, de senki nem volt ott, csupán Luke. A falhoz volt bilincselve, csuklói véreztek a béklyó szorosságától, egyik szemén óriási lila folt díszelgett, szája pedig egy ronggyal volt betömve. Michael azonnal térdre zuhant előtte, szemei megteltek könnyekkel, miközben leszedte róla a bilincseket és ki a szájából a koszos anyagot. "Drágám, édes kincsem, minden rendben... Oh édes istenem, hercegnő, ott kellett volna lennem, hogy megvédjelek, úgy sajnálom..." Hadarta Michael, miközben Luke csupán erősen kapaszkodott belé, hangosan zokogott. "Shh, hercegnő, biztonságban vagy. Itt vagyok, minden rendben." Suttogta Michael, könnyedén emelte karjaiba a nyilvánvalóan sokkal könnyebb Luket, egyik kezével fejét tartotta. "Drágám, kis hercegnőm. Én kis harcosom." Motyogta, ahogyan kisétált a kis szobából és a repülőtérről. Luke végig egyre szorosabban kapaszkodott, arcát Michael nyakába temette, apró ujjait a vállába ásta.

Mire kiértek az emberrablót már egy rendőr autóba ültették, egy mentő várakozott kint, hogy rendbe szedjék Luket, de ő egyáltalán nem akarta elengedni Michaelt.

A mentősök megpróbáltak szót érteni vele, elmondani neki, hogy ez szükséges, fertőtleníteni a kezeit, a testét, de ő folyamatosan csak a fejét rázta, még mindig zokogott, de már sokkal halkabban, mint odabent. "Nem. Kell biztonság. Kell Mikey." Beszélt összefüggéstelenül.

Michael ekkor szólalt meg végre, ujjait Luke kócos hajába túrta. Fejben már írt is egy kis emlékeztetőt, hogy amint hazaértek részesítse a fiút egy igazán kellemes habfürdőben. "És m lenne, ha az ölemben ülnél, amíg elintézik, amit kell? Az úgy rendben lenne, édesem? Jól hangzik?" Kérdezte halkan, míg hallotta a vereség szipogását, Luke pedig bólintott. Michael bemászott a mentőbe, az ölébe ültette a szőke fiút, ki duzzadt csuklóit az orvosok felé nyújtotta. Ők természetesen azonnal munkához láttak. Luke folyamatosan nyüszített fájdalmában, míg Michael a fejét vállán támasztotta, gyengéden simogatta oldalát.

~

"Köszönöm, hogy megmentettél." Motyogta Luke aznap este Michael mellkasán fekve. Teljes ellátást kapott, a kedvenc éttermében vacsoráztak, most pedig csak összebújva feküdtek az ágyon valami Disney mesét nézve, amit Michael hallásról sem ismert, de Luke azt akarta nézni, szóval. A szőke fiú mindössze egy alsót viselt, valamint Michael egyik pólóját, de ő így érezte jól magát. Arcát a mellkasába temette, az alatta fekvő pedig ujjaival folyamatosan végigszántotta haját, lassan megrázta fejét. "Ne köszönd, hercegnő. Ez a dolgom és annyira boldog vagyok, hogy újra biztonságban vagy." Mondta halkan, miközben figyelmét a film helyett Lukenak szentelte. "Annyira büszke vagyok rád, édesem. Mindent pontosan úgy csináltál, ahogy én tanítottam neked." Beszélt Michael lágyan, puha csókot nyomott Luke fejére, tulajdonképpen eszébe jutott, hogyan is találták meg az egyik elkövető DNS-ét körmei alatt, hisz a férfi elmenekült még mielőtt letartóztatták volna.

Luke álmosan mosolygott, szemei lassan csukódtak le, mellyel elérte, hogy Michael csak még védelmezőbben, szorosabban fonja karjait köré. Egy kézzel elengedte, hogy magukra húzza a takarót, majd motyogni kezdett. "Szeretlek, hercegnő, most viszont aludj egy kicsit. Nehéz napjait voltak, én pedig itt leszek, mikor felébredsz. Újra biztonságban vagy." Luke halkan motyogott valamit, csak szerette volna, ha kimondja szavait, mielőtt elalszik. "Én jobban szeretlek, Mikey. Aludj te is, hiszen tudom, hogy eddig nem tetted."

Luke hang nélkül aludt el néhány pillanattal később, védelmezően barátja karjaiba burkolva, kinek szintén csak pár másodpercet igényelt az elalvás.

1. rész

“Luke, figyelsz te rám egyáltalán?”

“Huh?”

Calum felemelte kezeit, hogy megmasszírozza halántékát, elkeseredetten sóhajtott.

“Az, hogy nem látsz még nem jelenti azt, hogy nem hallasz.” Mérgelődött a sötét hajú fiú.

“Sajnálom, nem akartam ilyen vak lenni az érzéseid számára.” Röhögött Luke, egy aprócska önelégült mosoly játszott ajkain.

Calum összeszűkítve szemeit nézett barátjára, nyilvánvalóan nem volt elragadtatva a szójátéktól.

“Seggfej.” Morogta magának, ujjait végigvezette haján. És Luke ebben egy újabb viccre érezte az alkalmat.

“Nézd haver, sajnálom.” Luke átnyúlt a kis asztalon, egész addig dőlt előre, míg keze Calum vállán landolt. “Lássuk egymást szemtől szembe..” Jelentette ki teljesen komoly arckifejezéssel, mielőtt kuncogásban tört ki.

A könyvtáros nő figyelmeztető pillantást szegezett Calum felé, ki pedig megforgatta szemeit és felállt az asztaltól, megfogva Luke annak támasztott botját.

“Túl hangos vagy. Indulunk.” Azzal pedig átlépett az asztal másik végébe. “Ha nem lennél vak most seggbe rúgnálak.” Mondta Calum (igazából csak félig viccelve) szőke barátja mellé lépve, felsegítette őt a székből.

Luke, Calum segítségével elég bizonytalanul állt fel. Megragadta a fekete botját a másik kezéből, mielőtt a másik elkezdte volna őt kivezetni a csendes könyvtárból.

“Olyan jó vagy hozzám, Cal.” Jelentette ki Luke, a szarkazmus tisztán érződött hangjában. Válasz adása helyett a sötét hajú fiú csak hátára tette kezét, hogy egyensúlyban tartsa.

Szinte azonnal, amint sétálni kezdtek Luke teste egy másikkal ütközött össze, miből az következett, hogy mindannyian a földön kötöttek ki. Luke hátsó fele fájt, a botja pedig az ütközés hatására kiesett a kezéből és elrepült.

“Figyelj már oda, hogy hová mész!” Sziszegte Calum.

“É-Én sajnálom.” A lágy hang, melyet Luke még sosem hallott kissé remegett. “Nem figyeltem oda, hogy merre megyek.”

“Nyilvánvaló volt.” Vágott vissza Calum azonnal, méreggel hangjában.

Luke megköszörülte a torkát, még mindig a földön terpeszkedett. “Calum. Kéne egy kis segítség.” Motyogta feljebb ülve.

Calum természetesen azonnal rá figyelt a hang tulajdonosa helyett, megragadta a szőke fiú kezét. Felhúzta a földről, a botjával együtt, mely igazából nem is esett olyan messzire.

Luke kissé leporolta magát, ahogyan megpróbálta visszaszerezni egyensúlyát.

“Én annyira sajnálom! Nem néztem merre megyek és én csak---” A (Luke nyilvánvalóan meg tudta mondani már) fiú hangja még mindig reszketett, idegessége hallatszott hangjában.

Luke egyszerűen bólintott a hang irányába, mielőtt egy “menjünk”-et motyogott el Calumnak.

“Figyelj oda merre mész legközelebb.” Motyogta Calum, mielőtt kivezette barátját a könyvtárból.

Luke az oldalába könyökölt, miközben óvatosan lépkedtek le a lépcsőkön. “Lehettél volna kedvesebb is.” Gúnyolódott, megigazította a napszemüvegét.

Úgy vélte, hogy aranyos volt, Calum mennyire védelmezte őt, de néha túl messzire ment.

Calum lustán vont vállat, mégis egy kis vigyor költözött ajkaira.



“Majd figyelned kellene rám. Elég vak tudok lenni az emberek érzéseivel kapcsolatosan.”