1. rész

“Luke, figyelsz te rám egyáltalán?”

“Huh?”

Calum felemelte kezeit, hogy megmasszírozza halántékát, elkeseredetten sóhajtott.

“Az, hogy nem látsz még nem jelenti azt, hogy nem hallasz.” Mérgelődött a sötét hajú fiú.

“Sajnálom, nem akartam ilyen vak lenni az érzéseid számára.” Röhögött Luke, egy aprócska önelégült mosoly játszott ajkain.

Calum összeszűkítve szemeit nézett barátjára, nyilvánvalóan nem volt elragadtatva a szójátéktól.

“Seggfej.” Morogta magának, ujjait végigvezette haján. És Luke ebben egy újabb viccre érezte az alkalmat.

“Nézd haver, sajnálom.” Luke átnyúlt a kis asztalon, egész addig dőlt előre, míg keze Calum vállán landolt. “Lássuk egymást szemtől szembe..” Jelentette ki teljesen komoly arckifejezéssel, mielőtt kuncogásban tört ki.

A könyvtáros nő figyelmeztető pillantást szegezett Calum felé, ki pedig megforgatta szemeit és felállt az asztaltól, megfogva Luke annak támasztott botját.

“Túl hangos vagy. Indulunk.” Azzal pedig átlépett az asztal másik végébe. “Ha nem lennél vak most seggbe rúgnálak.” Mondta Calum (igazából csak félig viccelve) szőke barátja mellé lépve, felsegítette őt a székből.

Luke, Calum segítségével elég bizonytalanul állt fel. Megragadta a fekete botját a másik kezéből, mielőtt a másik elkezdte volna őt kivezetni a csendes könyvtárból.

“Olyan jó vagy hozzám, Cal.” Jelentette ki Luke, a szarkazmus tisztán érződött hangjában. Válasz adása helyett a sötét hajú fiú csak hátára tette kezét, hogy egyensúlyban tartsa.

Szinte azonnal, amint sétálni kezdtek Luke teste egy másikkal ütközött össze, miből az következett, hogy mindannyian a földön kötöttek ki. Luke hátsó fele fájt, a botja pedig az ütközés hatására kiesett a kezéből és elrepült.

“Figyelj már oda, hogy hová mész!” Sziszegte Calum.

“É-Én sajnálom.” A lágy hang, melyet Luke még sosem hallott kissé remegett. “Nem figyeltem oda, hogy merre megyek.”

“Nyilvánvaló volt.” Vágott vissza Calum azonnal, méreggel hangjában.

Luke megköszörülte a torkát, még mindig a földön terpeszkedett. “Calum. Kéne egy kis segítség.” Motyogta feljebb ülve.

Calum természetesen azonnal rá figyelt a hang tulajdonosa helyett, megragadta a szőke fiú kezét. Felhúzta a földről, a botjával együtt, mely igazából nem is esett olyan messzire.

Luke kissé leporolta magát, ahogyan megpróbálta visszaszerezni egyensúlyát.

“Én annyira sajnálom! Nem néztem merre megyek és én csak---” A (Luke nyilvánvalóan meg tudta mondani már) fiú hangja még mindig reszketett, idegessége hallatszott hangjában.

Luke egyszerűen bólintott a hang irányába, mielőtt egy “menjünk”-et motyogott el Calumnak.

“Figyelj oda merre mész legközelebb.” Motyogta Calum, mielőtt kivezette barátját a könyvtárból.

Luke az oldalába könyökölt, miközben óvatosan lépkedtek le a lépcsőkön. “Lehettél volna kedvesebb is.” Gúnyolódott, megigazította a napszemüvegét.

Úgy vélte, hogy aranyos volt, Calum mennyire védelmezte őt, de néha túl messzire ment.

Calum lustán vont vállat, mégis egy kis vigyor költözött ajkaira.



“Majd figyelned kellene rám. Elég vak tudok lenni az emberek érzéseivel kapcsolatosan.”